Beszélgetések

„Nem érdekel a máz”

„Nem érdekel a máz”

Beszélgetés Antal Attilával
Szerző: Gyurkovics Virág

Antal Attila nevével több alkalommal is találkozhattak azok, akik figyelemmel kísérték az elmúlt hetek művelődési eseményeit Szabadkán. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet keretében működő Vajdasági Magyar Film és Mozgóképarchívum által megrendezésre került Medusa Filmnapok során színészként és rendezőként is feltűnt a neve, valamint ő szerezte a Kosztolányi Dezső Színház legújabb, Dogs and Drugs, azaz Kutyák és drogok című előadásának zenéjét is. 
Az Újvidéki Művészeti Akadémia film- és színházrendezői szakát fejezte be, 2008-ban diplomázott. Színház-, film- és médiaelméletből Belgrádban szerzett mesterfokozatot 2010-ben. Színházi, illetve filmrendezésről és a zenéről beszélgettem vele.

Mikor döntötted el, hogy rendező leszel? 


Amikor meguntam azt, amit addig csináltam... Gimnázium után Szegeden a bölcsészkaron angol szakra, illetve Újvidéken jogi karra iratkoztam, habár egyikhez sem volt kedvem, egyik sem mozgatta meg túlságosan a fantáziámat, de szüleim meg voltak róla győződve, hogy nagyon rosszul éreztem volna magam, ha kortársaim mind egyetemisták, én pedig, mondjuk, egy év szünetet tartok... nem vagyok biztos benne... Szóval egy elég húzós, két város és ország közt megosztott év után úgy gondoltam, felvételizek a rendezői szakra, megírtam a kért forgatókönyvet, továbbjutottam a körökön, felvettek az akadémiára, s befejeztem a tanulmányaimat...

Filmeket és színházi előadásokat is rendezel. Valószínűleg egészen másképp álmodsz meg egy színpadi produkciót, mint egy filmjelenetet. Magához a történethez is másképp állsz hozzá?

A lényeg az, hogy ki kell használni a különféle médiumok nyújtotta lehetőségeket már az ötlet megfogalmazódásakor, de csakis úgy, hogy az alapgondolat, elképzelés a legjobban megvalósítható legyen. Úgy érzem, jó az, hogy többféle műfajban tudok alkotni, így azok a különféle érzések, problémák, gondolatok, amelyek nyugtalanítanak, megtalálhatják a számukra legmegfelelőbb kiteljesedési formát. A munkám során szeretnék megteremteni egy olyan alapot, amely lehetővé tenné, hogy ha egy ötlet úgy diktálja, akkor például színházi megvalósításra kerüljön sor, ha filmet követel, akkor filmes formába tudjam önteni, ha zenei impulzus, akkor hangzóanyagot készíthessek, és így tovább. Ez volna az ideális, egyfajta alkotói paradicsom, mely nem tudom, megvalósítható-e egyáltalán, de ha csak abban hinnék, ami megvalósítható, valószínűleg soha semmit nem is csinálnék.

A Medusa Filmnapok során bemutatott Mire megvirrad című kisjátékfilmed sorsdöntő kérdést vet fel, miközben az emberi erkölcsöt helyezi próbatétel elé, ami ebben az esetben megbukik. Mennyire jellemző munkáidra, hogy minden máz nélkül, szinte kegyetlenül a meztelen valóságot láttatják?

A máz nem érdekel, azzal nem tudok foglalkozni, az olyasmi, ami azért van, hogy ne lássunk tőle mást, s ez sokszor használ is, rengeteg fájdalmat túlélünk, mert nem akarunk a máz alá nézni, működésbe lép a védekező mechanizmusunk. Ez rendben is van, de ha már valamivel elkezdünk foglalkozni, akkor a lényeget kell megkeresnünk, s megmutatnunk. Ez nem könnyű, és sokszor nem is sikerül, de ettől még ez a cél: minél egyszerűbben, de pontosan és megkapóan lefesteni azt, ami bánt. A Mire megvirrad szikár film, de épp a szikársága, egyszerűsége folytán nyitja meg az utat a különböző nézőpontokból való értelmezéshez. Ha belementem volna egyféle interpretációba, akkor veszítettem volna a szélességből és talán a mélységből is. Így megmaradt egy egyszerű történet, amit a börtönfalakon kívülre visz magával az ember... Hogy hogyan mesélünk el egy történetet, az attól is függ, kinek meséljük és miért, de ha az élet mozgatórugóit elferdítve, a valóságot nélkülözve ábrázoljuk, azzal csak kárt okozunk. Ezt pedig a felelősségérzet nem engedheti meg...

Rendeztél már olyan filmet vagy darabot, ami hepienddel végződik?


Néha elgondolkodom a hepiend koncepcióján, s valahogy hamisnak érzem. Miért kellene valaminek a végére jóra fordulnia? Ha végig szörnyűségeken megyünk keresztül, akkor jutalomként a végén megkapjuk az ajándékot? Engem ez valamiféle keresztény megváltástöténetre emlékeztet, amivel nincs is semmi gond, s kulturológiailag meg is van az alapja, de nem hiszem, hogy mindent ennek kellene alárendelni. Arról van szó, hogy a vég, az a halál... miért a halál legyen boldog? Miért ne inkább az élet? A halál úgyis halál, attól nem futhatunk el sehová... Ami pedig a darabokat, filmeket, vagy egyáltalán a művészetet illeti, szerintem nem is kellene ilyen kettősségről beszélnünk, sokkal igazabbnak tartom azt, amikor a különböző előjelű érzések, történések, a jó, a rossz, a boldog, a tragikus és fájó egymásba fűződve keringőznek... Egyébként, az Oscar Wilde meséi alapján Ljubljanában rendezett darabomról elmondhatnánk, hogy ''jól végződik”, de nem a történet, inkább a színházi esemény szintjén...

A rendezésen kívül van egy másik szenvedélyed is. Mit nyújt számodra a zene?

Mindent... A zene inspiráció, boldogság, és az egyik legjobb eszköz az élet túlélésére.

A Dogs and Drugs zenéjéről úgy nyilatkoztál, hogy nem akartál semmilyen konkrét zenei irányzatot követni, csak hagytad, hogy az előadás megteremtse a maga zenei hátterét. Mire kell odafigyelned egy színházi előadás zenéjének megkomponálásakor?

Nem köteleztem el magam egy zenei irányzat mellett sem, inkább a különféle zenei elemeket alkalmazva próbáltam olyan hangulatokat, energiákat létrehozni, amelyek olykor segítik a jelenetet, a színészt a munkájában, vagy pedig kontrapontként teljesen új értelmezést nyújthatnak egy-egy akcióhoz. A zene - annak ellenére, hogy nem narratív művészeti forma - sokszor mesélhet történeteket... Figyelembe kellett vennem a témákat, amelyekkel az előadás foglalkozik, a jelenetek álláspontját és a mának a hangulatát is: ez mind része az alkotói folyamatnak.
Előadásonként változó, mire kell odafigyelni. A Dogs and Drugs az ötödik darab volt, melyhez zenét írtam, előzőleg Urbán András The Beachéhez és három előadáshoz, melyeket én rendeztem (Szabadkán, Belgrádban és Ljubljanában). Saját előadásaimban néha megszületik egy dal, valamilyen zeni motívum, amely köré aztán építhetek egy-egy jelenetet, ilyenkor a zene főszereplőként van jelen, s a színészi játék, a történet alakul hozzá. Általában viszont a zene a segítőtárs. Azt nem szeretem, amikor a zenét egyértelműen csak arra használják (főleg a hollywoodi filmekben), hogy egy semmilyen jelenetet érzelemmel töltsenek meg vele, ez egyszerű prostitúció, munkámban igyekszem ezt elkerülni.

A zene területén más kezdeményezéseid is vannak, gondolok itt például a Secret Man formáció hozzáállására - arra, hogy az együttes másik tagjával együtt szintén nagy hangsúlyt helyeztetek a képiségre. A 2008-as megalakulásotok óta már több külföldi fellépésetek is volt. Mitől olyan különleges a Secret Man zenéje?


Köszönöm... Talán attól, hogy nem akarjuk magunk beletuszkolni egyetlen divatos - vagy nem divatos - irányzatba sem, hanem a zenei és vizuális ismereteinket arra használjuk, hogy a közlendő érzéseinket minél pontosabban és őszintébben juttassuk el a befogadóhoz.

(Eredeti megjelenés: HétNap, 2011. december 14.)