Kritika

A zuhanás leképezése (Tolnai Szabolcs korai játékfilmjei)

A zuhanás leképezése (Tolnai Szabolcs korai játékfilmjei)

Szerző: Bencsik Orsolya

Mint a madárfiókák, olyanok Tolnai Szabolcs korai játékfilmjeinek fiatal szereplői – ülnek a fészekben, mely egy rozsdás szögön lóg, éppen ezért bármikor leeshet, nem biztonságos, talán soha nem is volt az, ülnek a ragacsos forróságban (Nyári mozi), a körülöttük széthulló, megváltozott világban (Arccal a földnek), és megpróbálják valahogy eltölteni az időt, és elviselni a létezést. A semmi és a valami köztes állapotai ezek, egyfajta kaotikus, értelmetlen és a megszokott otthonossal szemben tanácstalanságot, erős bizonytalanságot okozó idegen léthelyzetek, melyekkel kapcsolatban egyáltalán nem működnek a korábbi, az idősebb generáció által megmutatott utak és eltanult stratégiák.
A szereplők időtöltésében, a tévelygésben és lébecolásban mindemellett egy boldog múlt iránti keserédes nosztalgia képződik meg és ezzel együtt egy erős igény az értelmét vesztett létezés értelemmel való ellátása iránt. A járhatatlanná váló utak korábbi járhatósága és a fészek elveszett stabilitásának felidézése mellett Tolnai Szabolcs több oldalról képezi le a zuhanást, és egyszerre mutatja meg a fészekben várakozó fiókákat, a rozsdás szöget, a levegőben lógó semmit és magának a zuhanásnak a különböző stádiumait. Mindemellett azonban a sors bizonytalansága és a dolgok, a fogalmak (a jelölt és a jelölő), az értelem és annak helyének ki-/elmozdulása, illetve üressé válása közben végig ott húzódik egy alig látható, vékony kötél, melyen – mint a létezés szakadékain táncoló kötéltáncosok – kisebb-nagyobb kétségek között egyensúlyoznak a szereplők. Különösen a Nyári mozi esetében, ahol a közös együttlét, a filmkészítés és maga a művészet kínál egyfajta kiutat – a hasonlatnál maradva: tart vastagabb szálból font kötelet a még csupasz fiókáknak. A super 8 mm-es kamerával felvett film a régi, családi turistavideók hangulatát idézi, mintha önmaga sem akarna több lenni egy vajdasági nyaralásnál, ahol a poros puszták, néhány fából álló erdők, szántóföldek és a tanyavilág álló forrósága közé szorult fiatalok végül csak elszabadulnak és eljutnak, kiúsznak a tengerre, a sós Adriára. Látszólagos egyszerűsége és vidámsága ellenére azonban a már említett problémákat, a fészek elhagyásának nem is annyira morális, mint inkább egzisztenciális kérdéseit (a „Leesik, nem esik?” kérdéshez kapcsolódóan a „Menni vagy maradni?” és ezzel együtt a hazatérés dilemmáját) veti fel, és a világbavetettség otthontalanságát, a sehol-se-létbe (vagy az egyszerre itt-és ott-létbe), a semmibe való belezuhanást tematizálja. A fekete-fehér, elsuhanó képek – a semmi közepén álló tanya (mely mozdulatlanságával, szobabelsejében a kitömött madárral és hatalmas tojással a zuhanás végső pontja, alfája és omegája), a puszta és a szántóföld – elsődlegesen nem minimalizmusuk és csupaszságuk miatt tekinthetők a semmi terének (hiszen meztelenségük még otthonos sajátjuk, éppen ezért Ernő és barátai számára nagyon is sokat jelentenek: valamik), hanem a háborús körülményeknek, az ország széthullásának, illetve a szülőföld elhagyásának köszönhetően. Ezek a történések (a Tolnai-filmekben egyébként mindig embertelen, kaotikus és őrült történelem) üresítik ki a békebeli, stabil fészket, így maga a haza és annak fogalma többé nem esik egybe, hiszen előbbi már nem az, ami volt: otthonosnak tűnő tájai ellenére is semmi. A narrátor többször is felteszi azt a kérdést, hogy haza-e lehet térni a semmi középpontjába – ezt kísérli meg Ernő is vagy korábban, a szegedi seftelést-megunt Szasa, hogy a nagyon is sajátos bácskai tenger-puszták, tájak, ízek, beszélgetések, poénok és a kútban való rituális megfürdés után a pocsolyának tűnő tó tengerré váljon, ők pedig egyfajta naív tisztasággal (először a szirének csábos énekét követve, majd testüket ölelve) mindent maguk mögött hagyva, kiússzanak a nyílt tengerre. „Vajon mi másról lehetne filmet csinálni, mint erről a simogató, langyos ártézi vízről, mely olyan finom és lágy, mint a jamaicai nők kókusztejes bőre?” Vagy mi másról szólhatna Tolnai filmje, mint a valóságos széthullással, embertelenséggel és az elveszítéssel, a haza hiányával és értelmetlenséggel szemben a művészet erejéről? Ernő a káoszból próbál rendet teremteni, a körülötte levő káosz és a hiányzó valamivel szemben jelenlévő semmi tereit próbálja dokumentálni. Filmet akar készíteni, de nem visz magával kamerát, csak beül Szasa mellé a kombiba, elautókáznak Lajkó Félixhez, beszélnek a filmről, mérik a fényt, a terepet, de mindeközben filmjük szereplőivé válnak, íly módon – a metafikciónak köszönhetően – Ernő zűrzavara ellenére is létrejön a kész alkotás.
A road movie könnyedebb, humorosabb hangvételéhez képest az Arccal a földnek erőteljes irónitát, groteszk képeket alkalmaz, ahol a pusztulás a ködös felvételeken, lefüggönyzött ablakok mögül kinéző tekintetekben vagy az égzörgésben és a felhőszakadásban, a zuhogó, mindent elmosni akaró eső pusztításának folyamataiban és eredményeiben jelenik meg. De akárcsak a Nyári moziban, úgy Kornél hazatérésében, a kilencvenes évek kaotikus Szabadkáján zajló élet történetében a valóság esztétizálódik. Mint ahogy már korábban írtam, Ernő barátaival az általa kitalált film szereplőivé válik, és a fikció, a művészet erejének köszönhetően elmenekül és a semmiből, a zuhanás végső állapotából kiúszik a sós vizekre. Noha az Arccal a földnek sokkal pesszimistább gondolatai és hangulati egységével szinte folyamatosan a zuhanás utolsó stádiumait és a színházi kellékes tanácstalanságát mutatja meg, mégis, a művészeten keresztül (meg)élhető világ, a porcelánon mint időgépen át közvetítődő, megszólaló történelem és jövő szintén egyfajta elzárkózó menekülést és ezzel együtt a valóságból, a képből való elmozdulást jelent. Hiszen Kornél a katonaságból hazatérve hiába érzékeli a változásokat (pl. Zsuzsa, a szerelme elhidegült tőle, apjával nem értik meg egymást, Lenke nagynénje az őrület határára került), idegenség-érzete egyre jobban elhatalmasodik rajta, a korábbi, otthonos állapotok csak nem akarnak visszatérni, és egyre világosabbá válik számára: egy másik történetben maradt, ezért nem tehet mást, mint kilép a képből. (Ernőék esetében ezt a mozgást a már említett ki-úszás, Kornél esetében pedig a ki-biciklizés jeleníti meg.) Azáltal, hogy a (road movie-hoz képest a háborús kontextust sokkal explicitebben megjelenítő) sikertelen hazatérés-történetként is interpretálható film realitás-Szabadkájának képeit folyamatosan áthatja egyfajta nyomasztó álomszerűség, egyrészt a szereplők kóválygása és ébrenlétének hiánya tematizálódik, másrészt pedig a nézőt a túlvilágiság és a kísérteties irányába viszi el, íly módon sokkal erőteljesebb nyomatékot kapnak a főszereplő és környezetének létélményei.
Tolnai korai filmjei – az Arccal a földnek gondolati és hangulati egysége, a groteszk, a látomás és realitás szerves egymásba épülése, mely a kísérteties élményével hatja át a filmet, illetve a road movie metafikciós, az üres és értelem nélküli valóságból a művészet erejével kiutat nyújtó költőisége – a filmezés magán útjai. Olyan alkotások, melyek erőteljes, teremtett világa elsődlegesen tehát azt mutatja meg, hogy a rozsdás szögön lógó fészekben a madárfiókák elől, útjukból hogyan tér ki a világ , ám ennek – akárcsak a korábbi generációkkal, a járható utak, minták használhatatlanságával szemben feszülő ellentétek – és a forróság, a mozdulatlanság és kaotikusság ellenére mégis csak valamilyen értelmet nyer a létezés. A két leképezés végső eredménye: annak reménye, hogy a fészek leesése előtt megtollasodnak a fiókák, kirepülnek, mielőtt végképp a semmibe zuhannának, oda, ahol a túlélés inkább kín és ahol a halál maga a kegyelem.


Nyári mozi
(1998, játékfilm, 35mm, fekete-fehér, 70 perc)

Rendező: Tolnai Szabolcs
Forgatókönyv: Tolnai Szabolcs, Varga Piroska
Operatőr: Vlaški Miloš
Vágó: Aleksandar Davić
Zene: Lajkó Félix
Hang: Vajda Miroslav
Gyártásvezető: Komjáti Ferenc
Producer: Durst György
Gyártó: Kép-Árnyék, Duna Műhely
Szereplő: Miloš Gombóc, Lajkó Félix, Molnár Ferenc, Losonc Rezső, Sagmeister Ernő, Stojanović Aleksandar, Tomišić Matić

Két önjelölt filmes: egy önbizalom-hiányban szenvedő rendező és egy kamerát sohasem látott operatőr meg egy virsli-kutya szerencsét-lenkedik a nyári hőségben, a Vajdaságban. Filmet csinálnának a bácskai jelenről – vagy miről is? - maguk se tudják. Helyszíneket, szereplőket, nőket keresgélnek – közben a filmről el is feledkeznek. Végül se utazás, se nők, se film. Vagy ilyen lenne a bácskai road-movie? Elmész három tanyára, meg találkozol néhány figurával… azután hajnalban kiúszol a déli-tengerekre és eltűnsz a horizonton…

Arccal a földnek
(2001, játékfilm, színes, 84 perc)

rendező: Tolnai Szabolcs
forgatókönyvíró: Tolnai Szabolcs, Varga Piroska
zeneszerző: Bujdosó János
operatőr: Tóth Zsolt
jelmeztervező: Detki István
producer: Durst György
díszlet: Takács Tibor
vágó: Sinisa Bokan

szereplő(k):
Nyitrai Illés (Kornél)
Csanádi József (Józsi)
Koltai Judit (Etelka)
Karna Margit (nagymama)
Szabados Zoltán (Tibi)
Elor Emina

"A történet főhőse Kornél, a huszonéves, háborúból hazatérő fiú, aki megpróbál újra beilleszkedni az otthoni környezetbe, de rájön, hogy nemcsak ő, hanem az otthona is teljesen megváltozott. A háború nem múlt el nyom nélkül. Szeretett nagynénje idegösszeomlást kapott, apja öngyilkos akar lenni, de még a legjobb barátja, Tibi is ellene fordul. Az összetűzés oka pedig nem is lehetne más, mint Zsuzsa, a színházi kellékes-lány - amúgy Kornél munkatársa -, aki mindkét srác szívét elhódította..." - Mozinet

"S az élet megy tovább, kopasz dombokon őgyelegve: Láng lobban a kézben, fásult, tompa eső?" Egy leszerelt, talán háborút is megjárt színházi kellékes kallódása - kisétálása a képből - az ezredforduló mind irreálisabbá váló Szabadkáján.