Balkáni életérzés a Medusa Filmnapokon
Szerző: Orosz Ildikó
Kérem az útlevelüket! – ezzel a felszólítással fogadtak minket a Medusa Filmnapok nyitónapján. Még be sem léptünk a terembe, máris összeugrott a gyomrunk. Felidézték bennünk azt a feszültséget, amit évtizedekig éreztünk, ha ki akartunk lépni az országból. Mindannyian így reagáltunk, és valószínűleg ez már nem is változik meg.
Az útlevélkezelés után végre körülnézhettem a teremben. A kiállítás Palásti Andrea fiatal újvidéki fotóművész nevéhez fűződik. Mégsem a saját fényképeit láttam a falakon, hanem felnagyított útlevélképeket, amelyeket ő gyűjtött össze. Férfiak és nők, idősek és fiatalok arca köszönt vissza rám. A közös bennük, hogy mind, egytől-egyig kancsalok. Nem hittem a szememnek! Hogy lehet ez? Az tény, hogy a rendőrségen készült fényképek nem a legelőnyösebb arcunkat mutatják, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ennyi kancsal ember él Szerbiában. Manipulálták volna a képeket? Vagy a fényviszonyok, a megvilágítás miatt tűnik kancsalnak minden egyes ember?
Talán nem is ez a lényeg. Az fontosabb, miért függesztették ki ezeket a fotókat. Az alkotó társadalmunk strabismusára, kettős látására hívja fel a figyelmet, és arra, hogy a kollektív látásunkat képtelenek vagyunk kiélesíteni ebben az országban. Nem tudunk tisztán látni, mert a politika, a hatalmi játszmák és a propaganda elhomályosítják a valós képet. A ködősítés áldozatai vagyunk mind.
Palásti Andreát a Balkán több szempontból is izgatja. Bejárja és lefotózza a régi háborús emlékhelyeket, megmutatja, milyen az ő szemüvegén keresztül a kisebbségi lét Szerbiában, Albániában pedig a bunkerek múltja és jelene érdekli. Fényképez, filmet készít róla, beszédes tér-installációkat állít össze. A Raktár Ifjúsági Klub egyik helyiségében például egy olyan szórakozóhelyet varázsolt elénk, amely berendezésében, neonfény-világításában egy Olaszországban valóban létező diszkóra emlékeztet, ahova a kivándorolt vagy az ott dolgozó balkániak járnak. A neve is az: Balkan disco. A szervezők gin tonickal kínálnak minket és már szinte otthon érezzük magunkat a Balkánon.
Szívószálas poharunkkal később átsétálunk a vetítőterembe, ahol Palásti Andrea két 2007-ben készült kisfilmjét vetítik le: a Vendégek című videoperformanszot, valamint a Dalmácia történelme című rövidfilmet. Az elsőben az alkotó egy belgrádi kollégiumban lakó külföldiek pillanatképeit örökítette meg, a másodikban pedig az idős horvát bácsi, Sándor mesél a könyvéről, amit nem tud kiadni, mert senki nem kíváncsi rá, hogyan látja ő Dalmácia történetét. A filmekben Palásti minimális eszköztárral dolgozik, a kameraállások például szinte változatlanok. Nem az az érdekes, ahogyan bemutatja a Balkán jelenségeit, hanem az, amit meglát és láttat ezekből.
A Medusa Filmnapok idén a balkáni életérzést adja vissza régi és új kis-, dokumentum- és animációs filmeken keresztül, valamint kiállításokkal, beszélgetésekkel, koncertekkel. Olyan művek előtt tiszteleg, amelyekkel nagyon ritkán találkozhatunk, pedig itt készültek vagy olyan alkotók munkái, akik valamilyen módon kötődnek Szerbiához. Filmes csemegék ezek a javából, amelyekkel idén harmadszor csalogat be bennünket a vetítőterembe Szabadkán a Medusa Filmnapok.
Az útlevélkezelés után végre körülnézhettem a teremben. A kiállítás Palásti Andrea fiatal újvidéki fotóművész nevéhez fűződik. Mégsem a saját fényképeit láttam a falakon, hanem felnagyított útlevélképeket, amelyeket ő gyűjtött össze. Férfiak és nők, idősek és fiatalok arca köszönt vissza rám. A közös bennük, hogy mind, egytől-egyig kancsalok. Nem hittem a szememnek! Hogy lehet ez? Az tény, hogy a rendőrségen készült fényképek nem a legelőnyösebb arcunkat mutatják, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ennyi kancsal ember él Szerbiában. Manipulálták volna a képeket? Vagy a fényviszonyok, a megvilágítás miatt tűnik kancsalnak minden egyes ember?
Talán nem is ez a lényeg. Az fontosabb, miért függesztették ki ezeket a fotókat. Az alkotó társadalmunk strabismusára, kettős látására hívja fel a figyelmet, és arra, hogy a kollektív látásunkat képtelenek vagyunk kiélesíteni ebben az országban. Nem tudunk tisztán látni, mert a politika, a hatalmi játszmák és a propaganda elhomályosítják a valós képet. A ködősítés áldozatai vagyunk mind.
Palásti Andreát a Balkán több szempontból is izgatja. Bejárja és lefotózza a régi háborús emlékhelyeket, megmutatja, milyen az ő szemüvegén keresztül a kisebbségi lét Szerbiában, Albániában pedig a bunkerek múltja és jelene érdekli. Fényképez, filmet készít róla, beszédes tér-installációkat állít össze. A Raktár Ifjúsági Klub egyik helyiségében például egy olyan szórakozóhelyet varázsolt elénk, amely berendezésében, neonfény-világításában egy Olaszországban valóban létező diszkóra emlékeztet, ahova a kivándorolt vagy az ott dolgozó balkániak járnak. A neve is az: Balkan disco. A szervezők gin tonickal kínálnak minket és már szinte otthon érezzük magunkat a Balkánon.
Szívószálas poharunkkal később átsétálunk a vetítőterembe, ahol Palásti Andrea két 2007-ben készült kisfilmjét vetítik le: a Vendégek című videoperformanszot, valamint a Dalmácia történelme című rövidfilmet. Az elsőben az alkotó egy belgrádi kollégiumban lakó külföldiek pillanatképeit örökítette meg, a másodikban pedig az idős horvát bácsi, Sándor mesél a könyvéről, amit nem tud kiadni, mert senki nem kíváncsi rá, hogyan látja ő Dalmácia történetét. A filmekben Palásti minimális eszköztárral dolgozik, a kameraállások például szinte változatlanok. Nem az az érdekes, ahogyan bemutatja a Balkán jelenségeit, hanem az, amit meglát és láttat ezekből.
A Medusa Filmnapok idén a balkáni életérzést adja vissza régi és új kis-, dokumentum- és animációs filmeken keresztül, valamint kiállításokkal, beszélgetésekkel, koncertekkel. Olyan művek előtt tiszteleg, amelyekkel nagyon ritkán találkozhatunk, pedig itt készültek vagy olyan alkotók munkái, akik valamilyen módon kötődnek Szerbiához. Filmes csemegék ezek a javából, amelyekkel idén harmadszor csalogat be bennünket a vetítőterembe Szabadkán a Medusa Filmnapok.
