Beszélgetések

Road-movie

Road-movie

Generációs ténfergések - Tolnai Szabolccsal, Sagmeister Ernővel és Losoncz Rezsővel Bencsik Orsolya beszélget
Szerző: Bencsik Orsolya

A beszélgetés elhangzott a MEDUSA 2010 elnevezésű rendezvényen.

A filmet ’98-ban készítettétek, azóta eltelt tizenkét év. Miért kellet ennyit várni ahhoz, hogy szerbiai moziban láthassuk ezt a filmet?

T. Sz.: Azt gondolom, hogy nem volt meg a lehetőség és a feltételek. Az előző mozirendszer nem ilyen filmekre volt ráállva, hanem általában nyugati filmeket vetítettek, aztán az meghalt lassan és most jöttek létre ezek a kisebb Art mozik, amelyek megpróbálnak valami mást csinálni. A nagy hiány közepette bemutatni a filmeket, megmutatni minket alkotókat, kik vagyunk, mit csinálunk. ha történik a környezetben valami filmes dolog, akkor azt ezek a mozik megpróbálják lekövetni. Így kapott most lehetőséget ez a film is. Másrészről pedig nem is volt igazán érdeklődés a film iránt, végülis a Medusa Filmnapok szelektora, Sirbik Attila volt az, aki látta a filmet és visszajelzett, hogy nagyon tetszik neki, aki végül javasolta, hogy kerüljön be a programba. Sok embernek elmondtam, hogy van egy filmem, amit csináltam annak idején, de például sohasem volt szerbül feliratozva, most ezt is megcsináltuk. Sohasem éreztem, hogy bárki érdeklődne a film iránt, ezért nem is igazán foglalkoztunk vele, egy elfelejtett dolog lett.

Ti, mint szereplők tizenkét év után, hogyan látjátok akkori önmagatok, ugyanolyan érzelmeket kelt bennetek az elkészült film ma, mint akkoriban?

S.E.: Azok az érzelmek, amelyeket akkor használtam a film készítése során, forgatáskor, azok újra előbukkantak bennem. Nem volt teljesen kellemes, mert nekem ez a szerep...nem mondhatom azt, hogy egy olyan szerep, amit az ember legjobban szeretne, vagy kiválasztana magának. Nem egy népszerű figura, legalábbis az én világomban nem az.

T.Sz.: Szeretnék ehhez kapcsolódóan elmesélni egy anekdotát. Elkövettünk egy nagy hibát a forgatás során. Én voltaképp a saját történetemet, a filmes útkeresésemet szerettem volna a filmbéli Ernő figuráján keresztül megfogalmazni. A forgatás elején beszélgettünk arról, hogy milyen néven szólítsuk majd egymást, és mivel régóta ismertük egymást, úgy gondoltuk, hogy akkor maradjon mindenki a saját nevénél, ne bonyolítsuk, maradjon meg Ernő Ernőnek, Rezső Rezsőnek, Szasa Szasának. Viszont éppen emiatt valahogy úgy alakult, hogy Ernő mindig úgy érezte, hogy ez nem ő. Közben persze meg nem önmagát játszotta.

S.E.: Igen, igen, de ez így egy skizoid állapot.

T.Sz.: Igen, ez egy hiba volt.

S.E.: Elég furcsa, hogy végig a saját neveden szólítanak. Persze a film az arról szól, hogy saját magadat tudd hozni, maximálisan, szinte dokumentarista szinten. A jó film szerintem attól igazán jó film, hogy annyira erősen benne van a szereplő, minden mozdulatával, minden érzelmével együtt a szerepben, hogy szinte attól már dokumentarista műfajjá válik. És ez ebben az setben valóban nagy zavarokat okozott.

T.Sz.: Igen

S.E.: Közben is, emnlékszem, amikor hazamentem, nagyon nehéz volt kimozdulnom a szerepből. Problémáim voltak például az alvással is.

T.Sz.: Igen, mindenképp azt gondolom, hogy hiba volt az, hogy megtartottuk a saját neveinket, de mindegy végülis, ez mostmár csak egy anekdota.

L.R.: Hozzám úgy jöttetek el Bicskei Ágival, nem tudom Szabolcs elmlékszel-e rá, hogy Rezső lesz egy filmünk, ahol neked nem kell sokat beszélned, nem vagy a szavak embere, hanem lesznek majd foci és úszás jelenetek. Úszni meg, gondoltam magamban, minden tiszai gyerek tud, ficizni meg minden fiatalember Európában, meg mert kanizsai. Úgyhogy én, valami ilyen sportos szerepre számítottam.

T.Sz.: Ehhez hozzáfűzném, hogy Rezső volt a forgatások során mindig a legszellemesebb a társaságban, annak ellenére, hogy nem a szavak embere.

L.R.: Aztán persze volt az a bicklis jelenet, amikor Ernőék megállítanak, szevasz, szevasz, és mégis kellett egy picit beszélgetni. Hát én akkor egy felhevült állapotban voltam, mint általában, tizenkét évvel ezelőtt, de azért harminc százalékot még rá kellett dobnom a temperamentumomra.

Miért éppen őket választottad filmed főszereplőiül, hiszen mindketten amatőr színészek? Összeültek a barátok és filmet csináltak, mint, ahogyan az magában a filmben is történik?

T.Sz.: Nem. Ez úgy történt, hogy szereztem valami nagyon kevés pénzt és nagyon szerettem volna forgatni egy filmet és nem volt arra lehetőség, hogy professzionális színészekkel dolgozzak. Másrészt viszont úgy gondoltam, hogy ezt a világot, ezt a kis baráti kört, ami megjelenik a filmben, ezt igazából csak velük tudnám megcsinálni, mert amit Ernő is mondott az előbb, nagyon fontos az apró gesztusok jelenléte. Mindannyiukról tudtam, milyen figurák, mi az, ami sugárzik belőlük. Persze mégegyszer hangsúlyoznom kell, hogy ők nem magukat játszották, viszont valami belőlük is megmutatkozott a vásznon.

Az improvizáció mennyire játszott fontos szerepet? Több interjúban nyilotkoztad, hogy filmkészítés során, sok esetben improvizatívan dolgozol, főként az Arccal a földnek című filmed esetében volt ugye így, a Fövenyóra esetében már kevésbé, ha jól tudom. A Nyári mozi esetében, hogy volt?

T.Sz.: Ez úgy történt, hogy írtam egy forgatókönyvet, amit odaadtam Ernőéknek, forgatás előtt elpróbáltuk a jeleneteket, majd ezután ők még hozták a saját formájukat, elkezdtünk játszani az anyaggal, és belehozták még azokat az ízeket, ami időközben eszükbe jutott.

Beszélgetésünk témája: a generációs ténfergések. Tegnap a közönség láthatta a másik filmedet, a 2002-es Arccal a földnek címűt, amely a Magyar Filmszemlén különdjat is kapott. Beszéljünk arról, hogy miért foglalkoztat téget annyira az otthonosság-idegenség probléma.

T.Sz.: Végülis a Fövenyóra is ugyanerről szól. Hogyha dramaturgiailag nézzük, akkor ez egy trilógia, mindhárom film valahol road-movie. Hogy mi is igazából a road-movie? A főiskola másodévén készítettem a Nyári mozit. Akkoriban természetesen dramaturgiát is tanultam, közben pedig kerestem a saját történetemet, illetve azt, hogyan tudnám ezt, vagy inkább a mi történtünket megfogalmazni. Maga a történet valami olyasmi akart lenni, hogy egy ember, hogyan kerül vissza a saját természetes állapotába, vagy hogyan próbálja megtalálni újra önmagát. Eléggé szét lettünk zilálva, szétesett a mi kis életünk a ’90-es években és meghasonlott dolgokkal voltunk tele. Én konkrétan, nagyon depressziós voltam, amikor ezt a filmet, a Nyári mozit forgattuk. A filmkészítés számomra egyfajta öngyógyítás is volt. Ezért is mondom, hogy a filmbéli Ernő figura az voltaképp az akkori depressziós önmgam megvalósítása, kivetülése. Ezzel próbáltam, a valósággal való találkozás által, mintegy lépcsőfokról lépcsőfokra lassan kinyílni és utána nem egy mesterséges, hanem a megszokott, saját környezetetbe újra, lassan beágyazódni. Akkoriban Pesten tartózkodtam, ahol volt egy kiállítás, Az óceániai népek hiedelemvilága címmel, és ott részben a halál utáni utazásokról volt szó. Arról, amikor az ember elindul a túlvilágon és újra találkozik a dolgokkal. Ez, akkor nagyon megragadott, illetve még kutattam egy kicsit a témában, kiderült, hogy például a komancsoknál szertartásszerű szokás volt egyfajta teát inni, ami nem drog, de hasonló hatása van.

Mint egyfajta utazás.


T.Sz.: Igen, ez nem drog, hanem egy nagyon rossz ízű tea, ennek fogyasztásaként egy belső lelki utazáson mennek keresztül a fogyasztók, a végén kihánynak mindent magukból, kihánynak minden hazugságot és újra megtalálják magukat a világban. Ezt egyébként manapság már Európában is használják, heroinfüggők gyógyítása során. Szóval ilyen dolgok érdekeltek, de a road-movie műfaja is nagyon, és rájöttem, hogy – elnézést amiért nagyon belebonyolódok most dramaturgiai kérdésekbe, de ezt még nem mondam el soha sehol – az Odüssszeia is tulajdonképpen egy road-movie.
A Nyári moziban ezt az őseposzt próbáltam, persze ironikus, könnyed módon megfogalmazni. Adott a főhős, aki hazafelé tart, tenger veszi körül, találkozik a szirénekkel, a hajó meg voltaképp Szasa kombija. Vagyis a film előképe tulajdonképpen az Odüsszeia, amely előképe a pikareszk-, amely pedig előképe a modern regénynek. És ugye, mint tudjuk, a pikareszk regényben például, ugyanúgy megvan a csavargó, az utazó figurája, ugyanakkor az utazás nem egy lineáris valami, hanem a második jelenet felcserélhető a hatodikkal, és így tovább. Vagyis nem annyira fontos a sorrend, nem egy tragédia formáról van szó, hanem tulajdonképpen lépcsőfokok mutatkoznak meg. Valahogy így, mindezek hatására alakult ki bennem a Nyári mozi formája, hogy valahogyan így lehetne a saját történetünket is elmesélni. Nem akartam túl komolyra, nem szerettem volna túlfilozofálni, ezért inkább igyekeztem egyfajta öniróniával kezelni az egészet. Így alakult ki a végső forma, ami voltaképp a road-movie.

Sikerült ez a kvázi terápia, vagy nem is tudom minek nevezzem? Minden filmed után úgy érzed, hogy kicsit hazatalálsz?

T.Sz.: Valami van ebben, igen. Mondjuk ahhoz az állapotomhoz képest, amiben a Nyári mozi forgatása közben voltam sok minden javult. Voltaképp minden egyes film olyan, hogy elengedsz, eleresztesz valamit, amibe addig kapaszkodtál. Nem vagyok persze biztos abban, hogy ez mindannyiunkra vonatkozik. Szerettem volna, ha egy ilyen élményt kapunk a Nyári mozitól is, de nem vagyok benne biztos, hogy ez sikerült.

A többiek hogy gondolják ezt? Az Arccal a földnek c. filmben is megjelenik az, hogy a fiatalok elmenekülnek a behívó, az országban uralkodó állapotok elől külföldre, majd később visszatérnek. Nektek volt ilyen személyes élményetek?

S.E.: Volt. Én is elmentem.

És ez a film, hogy szerepeltél benne, ha már a terápiás módszerekről beszéltünk, neked ilyen szempontból nyújtott valamit?


S.E.: Nekem?

Igen.

S.E.: Biztos. Lehet, hogy nem olyan módon, ahogyan azt elsőre gondolnád, de igen. Mindannyiunk másmilyen, de különben, szerintem nagyon jó volt a munka. A forgatás tíz napja alatt nem depressziósnak éreztem Szabolcsolt, hanem inkább azt láttam rajta, hogy tisztában van azzal, milyen nehéz feladat előtt állunk. Ebben a helyzetben szerintem, nagyobb figurák összetojták volna magukat, mert tíz nap alatt kellett létrehozni egy egész estés filmet, kevés pénzből. Nem lehetett jeleneteket újra ismételni, egyrészről a fényviszonyok miatt, vagy éppen a nyersanyag hiánya végett. Tényleg egy nagy kaland volt, ebből a szempontból tetszett, ugyanakkor nagyon komoly és feszült is volt a munka, illetve nagyon kritikusak és egyenesek voltunk egymással szemben. Ha valaki érzelmileg nem követett le egy szálat, olyankor volt olyan is, hogy: Na ezzel én nem dolgozom tovább! Mondjuk Miloš Vaškić, a film operatőre rögtön az elején azt mondta, hogy ezekkel a pacérokkal nem dolgozom tovább, ezek idióták és felpakolt. Annyira felment tőle a cukrunk, hogy csak na. Rendben, igaza volt, dehát mindenki hibázik, ez normális, szóval megtörtént az is, hogy valaki túl kritikus volt a másikkal szemben.

Tettünk már említést a Fövenyóráról. Amikor a filmet a 39. Magyar Filmszemlén bemutatták, azt nyilatkoztad, hogy nagyon megfogott Danilo Kiš, legalábbis a szövegei által úgy érezted, ha azokat átformálod magadban, akkor azokon keresztül tudsz majd valamit mondani. Illetve, ayt is mondtad, hogy a történelem egy ciklikus valami, amikor is a nietzschei örök visszatérés mítoszára utaltál, ami olyan mint egy spirál vagy egy csiga, és amely motívum a Fövenyórában is vissza-visszatér. Ezek szerint a szereplők változnak, de a történet folyamatosan ugyanaz és a törtlénelem kaotikus, nincs benne rend. Ezt Danilo Kiš is mondja a Kételyek korában, az egyik esszéjében, de közben Kiš hozzáteszi, hogy a művészetnek az értelmetlenségét, értelemmel kell ellátnia, még ha ez egy kudarcra ítélt feladat is. Filmjeidben sokszor ezt érzem, hogy az értelmetlenséggel mész szembe és próbálsz valamiféle értelmet adni. Valóban így van vagy?

T.Sz.: Minden filmem esetében van egy konkrét koncepció, vagy röviden egy olyan gondolat, ami a filmben lévő metanyelv megmutatására irányul.

L.R.: Szeretném megragadni az alkalmat és elmondani, hogy így tizenkét év után újranézve a film, nem is olyan rossz.

T.Sz.: Nem is tudjátok mi volt itt a háttérben. A film persze egy vidám történetként mutatkozik meg. Akkor, tizenkét éve a Filmszemle után teljesen le voltunk törve, bukásként éltük meg az egészet, ezáltal el is temetődött a film, úgy gondoltuk senkit nem érdekel. De furcsa módon valahogy mégis életben maradt, beszélnek róla az emberek, és ez nagyon jó érzés.

Közönség?

Néző: Az olyan filmek, mint a Nyári mozi is, amelyek régebben készültek, van-e esélyük bemutatkozni fesztiválokon, esetleg külföldön?

T.Sz.: Az a baj, hogy a fesztiválos világ egyfajta lóversennyé változott és ma már két évnél idősebb filmeket nem válogatnak be sajnos. Viszont vannak kisebb fesztiválok, mint plédául nemsokára Újvidéken, a Filmski Front, ahol bemutatják majd a Nyári mozit is. Felhívtam őket, mivel elkészítettük a film szerb föliratozását, és elmondtam nekik, hogy ez itt Szerbiában még egy soha be nem mutatott film, és igent mondtak rá. Másrészről szeretnénk majd feltenni az internetre is, hogy akit érdekel az nyugodtan letölthesse, hogy elérhető legyen.